Zsigmond Móricz

“Nem is értheted meg, mit mondok, mert az ember más, mint mindenki más és mindenki csak saját magát értheti meg, sőt még önmagát sem, hiszen én magamnak olyan idegen vagyok, mint másnak, vagy még idegenebb vagyok magamnak, mint te nekem, mert a te fizikumoddal mégis sokat foglalkoztam, de magammal nem, mert rettegek attól, hogy belenézzek a saját testem orvosi titkaiba, valami eliszonyít, hogy bonctanilag megnézzem s elgondoljam magamat, hogy nekem is vannak belső részeim, ahogy az a szakkönyvekben le van rajzolva... néha irtózva nézem a testemet, idegen valami, élő lényekből van összeszerkesztve, mint a hegy sziklákból és barlangokból, és az egészet föld borítja, s a földből erdő nőtt ki, és a fák alatt kis füvek és gombák s virágok, s az egész együtt hegy, ahogy én együtt ember vagyok... s nem tudok a tüdőmnek parancsolni, hogy: tüdőcske, szűnj meg lélegezni, hamar szűnj meg, mielőtt kimondanám, amit most ki fogok dadogni ezzel a lélegzettel... a tüdő él... és nem törődik azzal, mit akar egy idegen az ő segítségével, ő csak fújtat, ki-be, a levegőt, ez az ő dolga. S ki tudja, közben ő is mire gondol?... s mit beszélget a szívvel és a többi szomszédjával, s panaszkodnak egymásnak, hogy az ismeretlen hatalom, ami rabságban tartja őket, mért nehezíti meg munkájukat, mikor ők semmi mást nem kívánnak, csak lüktetni, dolgozni, mert ők azt szeretik, az az ő örömük, ahogy egy szegény asszonyka abban találja örömét, hogy a lakást szépen rendbeszedi, a bevásárlást elvégzi, az ebédet megfőzi s az uracskájával együtt elfogyasztja... A szegény kis asszonykának - hiába dolgozik oly hűségesen - egyszer csak elkövetkezik az idő, hogy valami nincs rendben, és akkor már ő sem tud olyan vidáman söprögetni, mint azelőtt, s már otthagyja a szemetet az ágy alatt, hogy majd holnap... hirtelen hallja az édesanya hangját, vigyázz, sárba lépsz, s körülnéz, és látja, hogy csakugyan sártenger van körülötte... de tudja, hogy ki fog evickélni belőle, mert nincs olyan sok sár, hogy fel ne száradjon egyszer, ha a nap soká süt rá... és a legnehezebb őszi felhő is kiürül egyszer, ha nem hamarább, a jövő tavasszal... és ez is el fog múlni... minden, minden... és akkor olyan szépség következik, amire nem is gondoltam, mert jön az emlékezés: az ember csak azért él, hogy emlékezhessék: arra, ami volt, a legnagyobb fájdalom is belehull az emlékek kincstárába, és kap egy nagy fiókot, telehordva apróságokkal, s az ember aztán, ha ebbe belenéz, a szalagokról és tövisekről szépen felszedegeti az emlékeket... milyen szép volt, mikor még volt nekem egy kicsi uram, aki miatt úgy lehetett szenvedni...”
― Zsigmond Móricz, Captive Lion